Kedves Attila!
Július 26-án, szombat délben voltam Nálad. Nagyon köszönöm a segítségedet, mert ez tényleg segítség volt. A konkrét emlékre, ami a háborúra vonatkozott mostanáig sem emlékszem, nem jött elő, de ez nem is lényeges. A kezelés után még jöttek fel a vele kapcsolatos érzések, gondolatok. Hihetetlen de évekig úgy éltem, hogy ez az érzés bennem volt, azt hittem, ez a jellemem része, sőt, azt hittem, hogy ez mindenkinél így van. Én életfájdalomnak neveztem. Furcsa helyzetekben jött néha elő, álmokban, előérzetekben. (Gyerekkoromban rendszeresek voltak a háborús álmok.) Nagyon fájdalmas volt, nagyon mély, a színtiszta veszteségérzet. Ezt most nem érzem. Ami megmaradt, az érzet, hogy mik a valódi értékek az életben, mi a valódi és mi a felszíni zaj. Hogy mennyire örülök, hogy vannak szeretteim és láthatom őket. Mert tudom milyen lenne elveszíteni őket. Hogy hogy volt ez válasz az izolációmra, arra a kezelés estéjén jöttem rá. Akármi is történt ott és akkor a háborús emlékemben, az annyira megrengette az emberekben való hitemet, hogy megundorodtam tőlük és a világtól, amely megengedte, hogy ilyen megtörténhessen. Nem fogadtam el a világot és benne az embereket, nem bírtam belső ellenérzés nélkül élni. Hogy ezt csillapítsam, elzártam magam a világtól és belső világomba menekültem. Az az igazság, hogy ez nem is volt olyan rejtett dolog, hiszen nap, mint nap megmutatkozott az életem különböző aspektusaiban. Például: miért lovakat rajzoltam mindig, miért ló képében ábrázoltam magam? Nem akartam ember lenni. Nem szerettem ember mivoltomat, nem akartam oda tartozni, ahhoz a fajhoz, amely ekkora fájdalmat képes okozni. Inkább állatok képébe vetítettem magam. Csak az ember arcomat ne lássam. Mindez furcsa ellentmondásban van azzal, hogy nagyon sokat kutattam az ezoterikus irodalmat és mostani halott szeretteimet könnyen el tudtam engedni abban a tudatban, hogy viszont látom őket. Az előző életbeli személyiségem azonban ezt mégsem tudta feldolgozni. Valószínűleg nem csak halált, hanem szenvedést, vagy más dolgokat is megtapasztalt, amiket nem volt képes elfogadni. Furcsa, hogy ő meghalt, de az érzései húsba vágóan elevenek maradtak. Ezeket az érzéseket, mint mondtam, elengedtem. Az első három napban még fel-fel törtek, lassan kitisztultak, mint egy seb. Ami maradt, az egy enyhe szúró érzés, ami néha előjön. Megfogadtam tanácsodat, minden nap meditálok, lehetőleg többször. Ahogy a segítők mondták, a világossárga fényt engedem be a szívembe, és fehér fényt engedek be a füleimen keresztül, vagyis "hallgatok" a belső hangokra. Ez sokat segít. Időnként lebegek. Azt nagyon szeretem. A kapcsolatfüggőségem egyik lába tehát az izoláció volt. Az izoláció miatt azonban nagyon magamra maradtam és abbéli félelmemben, hogy nem lesz kit szeressek és viszont, illetve, hogy elveszíthetem a szeretett embereket, nagyon erősen hozzákötődtem a néhány szerettemhez. A másik oka az instabilitásom. Ez nagyon furcsa, mert én egy nagyon stabil ember vagyok. Viszont furcsa módon nagyon érzékeny vagyok mások kisugárzására, lehetnek azok emberek, könyvek, helyek, filmek, bármi. Ezt az energiát, érzést én valamiért átveszem, sőt, sokszor mint egy erősítő, még erősítem is. Nagyon furcsa. Erre most jöttem rá. Ez okozza az instabilitást. Nem önbizalomhiány, nem az önállóság hiánya, vagy félelem. Hanem olyan vagyok ebből a szempontból, mint a gyurma, lenyomatot képezek, de ami rosszabb, hogy erősítem is. Ilyenkor elveszítem a saját frekvenciámat és ingok mint az inga. Erre önvédelmi reakcióként, nem jó kisugárzású emberekkel szemben, ismét az izoláció jött elő. :) Sokszor nem tudtam másképp megakadályozni, hogy hassanak rám. Jó oldala annyi volt, hogy jó empátiás képességet tett lehetővé. Hát ez volna az a trutyi, ahogy mondtad, ami eddig a felszínre jött. Nagyon örülök neki. Hihetetlen béklyóktól kezdek megszabadulni. Megváltozott az életem. Eddig is szerettem volna változtatni, küzdöttem is, most viszont átkattant a dolog. Én változtam meg. Most már tudom, mit akarok. Mindig is tudtam. Köszönöm
Hogyan kezeltem életem legnagyobb válságát?
Szerző: m.i. · 2015-01-21 Ez az egész történet 2012. január 2-án kezdődött, egészen eddig az időpontig boldog férj és családapa voltam. Az előzményekhez hozzá tartozik, hogy nem éltünk unalmas életet, igaz nem dúskáltunk a javakban, de volt egy elég nagy lakásunk, kocsink. Nyaralni mentünk minden évben, kipróbáltuk a vitorlázó repülést, raftingoltunk, lőni jártunk, kipróbáltunk mindenféle fegyvert: pisztolyokat, gépkarabélyokat, gokartoztunk, vezettem együléses versenyautót, repülőgépet, hosszú távú teljesítménytúrákra jártam, 50-200 kilométereket gyalogoltam alvás nélkül. Tandemben siklóernyőztünk, tandemben többször ugrottunk ejtőernyővel 3500 méter magasról. 2011-ben pedig el kezdtünk ejtőernyőzni, négyszer ugrottunk egyéniben 1200 méter magasról. Szóval elég izgalmas életünk volt.
Azt nem mondhatom, hogy nem érzékeltem a vihar közeledését, minden esetre igyekeztem nem tudomást venni róla, szerettem a feleségemet és a legrosszabb eszembe sem jutott, vagy elnyomtam magamban, ezt így utólag már nehéz eldönteni, a történet szemszögéből annak sincs jelentősége, hogy ki volt a hibás. Azért annyi hozzátartozik a történethez, hogy az exem most az egyik ejtőernyős társunk felesége, akivel addig baráti viszonyban voltunk, ez számomra nehezítette a történések feldolgozását. Szóval, ezen a bizonyos, három évvel ezelőtti, január másodikai estén a feszültség a tetőfokára hágott, mivel elég nehezen viselem az ilyen helyzetet, kértem, hogy beszéljük meg a dolgot, amikor is közölte, hogy neki ennyi volt és el akar költözni. Az első pillanatban fel sem fogtam, hogy mi történik 18 évet éltünk együtt szerintem ezek boldog évek voltak, persze viták azért időnként fellángoltak, de hát… hol nem.
. A következő napok, szinte öntudatlan állapotban teltek, a munkahelyemen és a baráti körökben, mindenki Boldog Újesztendőt kívánt, köszöntem szépen, megvolt, igazán örömtelien indult ez az év. Lelki fájdalmaim leírhatatlanok voltak, remény és kétségbeesés követték egymást szinte percenként, se gondolkodni, se létezni nem volt erőm. Érveket és ellenérveket sorakoztattam, de semmi értelme sem volt, nem volt mit tenni, nem dühöngtem, nem könyörögtem, csak sodródtam a történésekkel. Egy hónap múlva közölte, hogy kivett egy lakást és elköltözik a gyerekekkel, csak annyit tudtam mondani, hogy majd én megyek, a gyerekek had maradjanak a szobáikba, amíg el nem adjuk a lakást. Így aztán összepakoltam a cuccaimat és elköltöztem albérletbe.
Ott ültem a bérelt lakás egyetlen szobájában, este volt, kopár és üres, bámultam a falakat és éreztem, hogy vége az életemnek. Nincsenek gyerekek, és nincs feleségem, csak az üres, és némán csendes lakás. Másodszor is megtörtént a lehetetlen, nem kellettem, nem kellek senkinek, újabb kudarc, csak a halált vártam, azt akartam, de gyáva voltam, a vegetálást választottam. Mindig ott lebegett bennem, hátha meggondolja magát, persze tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, mégis ez tett képessé a túlélésre, a remény, a halvány remény, hátha mégis. separation Lementem a boltba vettem egy üveg pálinkát, egy doboz cigit, már 15 éve nem dohányoztam, de akkor semmi sem számított, semminek sem volt értelme, megittam a pálinkát, elszívtam a doboz cigit.
Másnap úgy ébredtem, hogy semmi bajom sem volt, ez szomorúsággal töltött el, jobb lett volna, ha soha többet nem ébredek fel. Éjszakánként egy óránál többet képtelen voltam aludt, a szívem ezerrel vert. Néhány hét múlva úgy döntöttem, ha eddig nem pusztultam el, hát tegyünk valamit a helyzet javulása érdekében. Elmentem hát egy pszichológushoz. Nem mondom, hogy semmit sem segített, de továbbra is csak az ital, és a cigi jelentette a menekülést, a felejtést az öntudatlanság áldott állapotát. Volt, hogy lent ültem az autómba több órán keresztül, mert nem mertem felmenni az üres lakásba, nem akartam az ott rám törő érzelmeket, a magány érzését újra és újra átélni.
Egyik alkalommal, azt mondja nekem a pszichológus, egészen fura, én látom az aurákat, és a maga aurája, mindig szilárd és keményen a helyén van, nem változik az érzelmeivel, ez szilárdságot ad, ilyent ő még nem látott. Aztán azt javasolta menjek el egy általa ismert természetgyógyászhoz. El is mentem, de nem tudtunk komoly előrelépést elérni, viszont anélkül, hogy szóba került volna, ő is azt mondta az aurámról, amit a pszichológus is, hát gondoltam magamban, ennek csak van valami jelentősége.
Már nagyon régóta foglalkoztam meditációkkal, és az agykontroll segítségével gyógyítottam is embereket, állatokat, de egy ideje már nem, letettem erről a tevékenységről. Viszont a válást megelőző időkben, újra kezdtem meditációkkal foglalkoztatni, ami visszagondolva, nem véletlen volt, egyfajta visszatérés, ahhoz, ami az eredeti életfeladatom lehet, ez pedig előkészítette a változásokat az életembe, persze akkor ezt nem láttam ilyen tisztán, valami sejtésem már felderengett, de a lelki fájdalmaim megakadályozták a gondolatok tetté formálódását. Egy idő után, nem látva meggyőző változásokat az életemben, és mert egyre inkább a halál felé meneteltem, amit az is mutatott, hogy az egyik este, betoltam egy liter pálinkát, és bevettem rá 24 szem frontint, gondoltam ennyi, itt a vége, ebbe bele is nyugodtam, ám az életem valami oknál fogva még nem érhetett véget. Másnap dél körül felébredtem, és kutya bajom sem volt, azon kívül, hogy egy kicsit szédültem, csodálkozva néztem körül a szobában, ott volt az üres piás üveg, a kupak távolabb a földön, meg az üres gyógyszeres doboz, a számítógépem halkan duruzsolt a háttérben.
Tehát ezt látva a pszichológus most elküldött egy pszichiáterhez, hogy valami gyógyszert is kapjak. Elmentem hát a pszichiáterhez, mondtam neki mi történt, meg, hogy 1-2 óránál többet hónapok óta nem aludtam éjszakánként, de ez nem gond, mert nem vagyok fáradt, ő két dolgot közölt, ami megütött, az egyik, hogy ő is elmondta, hogy az aurám milyen, ugyanazt közölte, mint a többiek, ez már három ember, három olyan ember, akik auralátók, és közöttük a pszichiáter! Hát nem különös, hogy csak olyan emberek kezeltek, akik látják az aurát?! A másik az volt, hogy ha így folytatom, egyszer csak, felbukok valahol és meghalok, ezért altatókat írt fel. Szedtem is őket, úgy egy hónapig, és aludtam is úgy 5-6 órát éjszakánként, aztán elkezdtem csökkenteni az adagot – csak úgy magamtól – és végül leálltam az összes gyógyszerről. Kezdtem jobban lenni, de a mélypontok, még mindig veszélyt jelentettek az életemre, pedig ezek elég rendszeresen jelentkeztek.
Ekkor azt mondta a pszichológus, hogy ismer egy Reiki mestert, Balázs Attilát, és keressem meg, mivel hasonló dolgokkal foglalkoztam már, és a beszélgetéseinkből arra következtet, hogy nekem talán emberek gyógyításával kellene foglalkoznom. Felhívtam hát, az Attilát, és elmentem hozzá egy hipnóziskezelésre. Kaptam házi feladatokat, amiket szorgalmasan végeztem is, javulni kezdett az állapotom, kicsit javult a kedélyem is. Attila ekkor azt javasolta, hogy járjak el az általa vezetett Reiki klubba, ahol sok hasonló problémákkal küzdő emberrel találkozhatok, beszélgethetek
Emlékszem az első alkalomra, ültem egy sarokban magamba roskadva, rögtön rám cuppantak, a gyógyítók és kaptam egy óra energiakezelést. Eszméletlen élmény volt, utána jelentősen jobban éreztem magam, és megtapasztaltam a saját bőrömön az energiaáramlás jelenségét. Ezután ott voltam minden alkalmon, egy idő után elsajátítottam az egyes Reiki fokozatot, rengeteg önhipnózis gyakorlatot tapasztalhattam meg, és elkezdtem magamon kívül másokat is gyógyítani, a betegek pedig sorba gyógyultak a kezeléseim által, megerősödött a hitem, hogy nekem valóban ez az utam. REIKI_kor Közben az Attila bíztatására elkezdtem a gyógymasszőri tanfolyamot is, így ma már végzett gyógymasszőr is vagyok.
További haszna volt, hogy a Reiki, a gyógymasszőri tanfolyam, és a munkám mellett nem maradt időm a kesergésre, az önsajnálatra, és az önbizalmam is jelentős növekedésnek indult az által, hogy láttam, így 54 évesen is képes vagyok változtatni, tanulni, fejlődni, új utakat keresni, új nagyszerű barátokra szert tenni! Az életem kezdett kiteljesedni, új értelmet nyerni. A sötét alagút végén feltűnt végre a fény.
Balázs Attila látva a fejlődésemet, újabb lehetőségeket ajánlott fel, melynek keretében elvégeztem nála egy önhipnózis, meg egy regressziós hipnózis tanfolyamot is, melyek tovább növelték lehetőségeimet. Attilával folytatott beszélgetéseim vezettek egyik jelentős változására az életemnek, még pedig arra, hogy nevet is változtattam, ma már második nevemet használom, az Attila helyett, az Andrást, az új ismerőseim, már ezen a néven ismernek!
Lassan gyógyultak a sebeim is, de próbálkozásaim a gyengébb nem felé, sorozatosan kudarcot vallottak, még nem álltam készen egy új kapcsolatra, persze ezt akkoriban elég tragikusan éltem meg és nem múltak el a mélypontok sem. Ilyenkor leittam magam, vettem egy doboz cigit, amit néhány óra alatt ki is végeztem. Egy év után elvégeztem a Reiki kettes fokozatát, ahol újabb gyógyító technikákat sajátítottam el, a hozzájuk tartozó szimbólumok használatával együtt. Már képessé váltam több beteg együttes kezelésére, lakások megtisztítására, behangolására, és még rengeteg mindenre. Erőfeszítéseim eredményeként, megérett a helyzet egy párkapcsolatra is, ami ugyan nem tartott sokáig, de visszaadta az önbecsülésemet.
Egyre több rászorulót gyógyítottam a csoporton belül, és a rokonok között, ami növelte, növeli az önbizalmamat és a módszer hatásosságába vetett hitemet is. A családban is sok sikert értem el, a bátyám, a fiaim, a kislányom, rendszeresen fordulnak hozzám, ha egészségügyi problémáik vannak, vagy egyszerűen csak le vannak merülve! Életem egyik nagy problémája a párkapcsolat azonban még mindig komoly lelki problémákat okozott, és a nem kellek lelkiállapotban tartott, felkerestem hát több párkereső programot, de sokáig csak nézegettem a hölgyeket, olvasgattam az adatlapjaikat, de kezdeményezni egyelőre nem volt merszem, sem válaszolni a kezdeményezésekre, rettegtem a kudarctól, az elutasítástól, a válás miatt ezek beégett programokká váltak bennem. No és a 18 évnyi házasság alatt elfelejtettem az udvarlás fortélyait is.
A Reiki klubba sok hölgy járt, beszélgettem velük, udvaroltam nekik, kezdtem ráérezni, hogyan is kell hozzájuk szólni, mi az, amit lehet és mi az, amit nem. Lassan megkedveltek a hölgyek, egyre közvetlenebbé váltam velük, és ők is velem. Láttam, hogy jó úton járok, hogy tetszik nekik az, amilyen vagyok. A bátorságom, és az önbizalmam napról-napra növekedett, sokat segítettek ebben a rendszeresen gyakorolt önfejlesztő gyakorlatok is. Egy napon eljutottam odáig, hogy mertem válaszolni a párkeresőn kapott levelekre, és bár félve, de több olyan hölgyre is ráírtam, aki megtetszett. Találkozókra kezdtem járni, de nem nagyon jöttek össze a dolgok, néhány kalandom azért volt ebben az időszakban. Sokat tanultam ezekből, sok tapasztalatra tett szert.
2014. január elején aztán megláttam egy hölgyet a neten, aki nagyon megtetszett, de nem mertem ráírni, gondoltam, egy ilyen nőnek aztán biztosan nem kellek. De minél többet nézegettem a képét, annál inkább növekedett a vágy bennem, hogy találkozzak vele. Végül egy hét után összeszedtem minden bátorságomat, és lesz, ami lesz alapon megírtam a levelet. Megérkezett rá a válasz és nem volt elutasító. Repkedtem az örömtől, de a kételyek azért mardosták a lelkemet. Teli volt a fejem a magam gyártotta kételyekkel, tényleg kellhetek neki? És mi lesz, ha nem? Végül létrejött a találkozó és szimpatikusak voltunk egymásnak. Így ma már elmondhatom, hogy egy éve boldog párkapcsolatban élek! Hosszú út vezetett idáig, de megérte! Hozzá tartozik a történethez, hogy a barátnőm – aki az egészségügyben dolgozik – teljesen szkeptikus volt a kézrátétes gyógyításokkal szemben, azonban mára, látva, hogy mik történnek körülöttem, milyen gyógyulások, telepatikus jelenségek, és más átlagos ember számára megmagyarázhatatlan dolgok, egyre gyakrabban fordul hozzám, mindenféle egészségügyi problémával. Mivel sikerült megoldanom a párkapcsolati problémámat is, az állapotom, minden eddiginél kielégítőbb lett.
Most már alkalmassá váltam rá, hogy ismét tovább lépjek, így aztán néhány hónapja elvégeztem a Reiki 3-as fokozatát, amire nem volt pénzem, de ahogy a vágyam megjelent erre a tanfolyamra, jelentkezett az egyik rokonom, hogy ő úgy látja, sok embernek válok hasznára és ő kifizeti nekem a szükséges összeget, hogy még több emberen tudjak segíteni. Hiszem, hogy a Reiki ereje tette ezt lehetővé, ő talált rá és ösztönözte a rokonomat, amiért hálával tartozom a Reiki energiának, a rokonomnak, hogy meglátta ennek fontosságát és áldozott rá, és hálával tartozok még sok embernek a bíztatásért, a bizonyságtételekért, és persze elsősorban Attilának, hogy hitt bennem, hogy hisz bennem, és a sok tudásért, amit átadott részemre!
Természetesen a tanulás nem ért véget, minden egyes gyógyításból emberekkel való beszélgetésből, a Reiki klubban végzett gyakorlatokból, gyógyításokból, eszmecserékből további tudást merítek, melyeket beépítek a mindennapjaim életébe. Ma már boldogan élek, nem problémamentesen, de a problémákat kezelve, azokból tanulva, továbbfejlődve. Virág Attila András
